CERUZARAJZAIMRÓL
Régóta a megválaszolhatatlan kérdéseim közé tartozik, hogy egy festménynek, vagy rajznak van-e köze ahhoz, amit ábrázol, vagy attól független.
Feltételezem, mindkét közelítés hordozhat igazságot.
Én magam mégsem tudok egy képzőművészeti tárgyat úgy nézni, hogy az értelmezésbe, a megközelítésbe bevonjam az ábrázolt figurákat. Számomra a kép által felidézett történet a képzőművészet területén kívül esik, és mint ilyen, kevéssé vagy egyáltalán nem érdekes. A képzőművészetet absztrakt művészeti ágnak tekintem, hasonlóan a zenéhez. Emiatt érzem kicsit bonyolultabbnak, még elvontabbnak a figuratív művészetet, mint a nonfiguratívat, hisz ott azon a látszólagosan triviális értelmezésen is túl kell jutni, hogy a kép (illetve „tartalma”) azonos az ábrázolt figurákkal, történettel. Ezért minimum hiányérzetet kelt bennem, de sokszor bosszant is, amikor egy kép értelmezése címén elmondják az ábrázolt jelenet történeti hátterét, illetve valamilyen párhuzamba helyezik az alkotó életével, annak egy pillanatával. Tehát Van Gogh önarcképéhez egyáltalán nem jutunk közelebb, ha megtudjuk, mikor milyen előzmények után vágta le a fülét. A kép és ezen esemény kapcsolatát sokadlagosnak érzem. A festmény belső rendszere ettől a szomorú eseménytől teljesen független.
Természetesen a saját képeimnél sem gondolkodom másképp. Sőt, igyekszem az érzelmeket a rajzaimból kirekeszteni. Szándékommal nem egyező az az értelmezés, amely akár hangulatot, történést, vagy pláne valamilyen összefüggést sejt meg egy rajzom és az életem bármely pillanata között. Ezért tudatosan mondok le a portréról mint műfajról. Úgy tapasztalom, a nézők gyakran az ábrázolt arcot fürkészve próbálnak a képekhez közelebb jutni. Ennek elkerülésére modelljeimet nekem háttal, vagy alakjukat fej nélkül rajzolom.
Talán udvariatlan az állításom, de igaz: nem fordulok több érzelemmel a feleségem felé, mint egy fokhagyma felé, amikor rajzolom. Azt képzelem, nem a modellt rajzolom le, amikor képet készítek, hanem a modell felhasználásával csinálok képet.
A látszatnál jóval kevesebb köze van a kész képnek a beállításhoz. A célom érdekében meglehetős önkénnyel bánok a tónusokkal, erősítem fel, vagy fogom vissza őket. Sokszor foglalkoztat egy foltban váratlanul felbukkanó vonal, vagy két tónus, ahogy az egyik belehasít a másikba, vagy épp fordítva, fokozatosan belesimul. Ilyenkor gondolkodás nélkül alárendelem a látványt az arra a képre kitalált játékszabálynak.
Ha – akár csak munkahipotézisnek is - elfogadjuk, amit állítok, rögtön felmerül a kérdés, miért nem absztraktak a képeim, miért tűnnek a fotórealizmushoz közelebb állóknak, mint a történetiségről eleve lemondó nonfiguratív művekhez.
Azt hiszem, ennek több magyarázata is van.
Részben talán túl éles tiltakozás ez a huszadik századi mozgalmak ellen. Mert egyszerre érzek rajongást, izgalmat, tartom nagyon is példaképemnek az elmúlt száz év művészetét, és utasítom el a művészetről mint száraz és racionális szakmáról való lemondását.
Valószínűleg sokan ismerik azt az anekdotát, mely szerint Giottónak egy hibátlan kört kellett szabad kézzel rajzolnia, mikor felvételizett a festők céhébe.
Számomra ez a történet példaértékű. Egyszerre szól arról, hogy a művésznek hibátlanul kell uralnia a munkaeszközét, és ismeri be: vajmi keveset tudunk a művészetről.
De (ha szigorú és őszinte akarok lenni) azt is be kell vallanom, nem kis nárcizmus, önmutogatás is lehet az oka, hogy ilyen képeket rajzolok. Egyfajta dicsekvés is lehet a képek „realizmusa” mögött.
Képeimet jóval korábban megtervezem, mielőtt belefognék a rajzolásba. Amennyire képességeimből telik, minden részletet előre kitalálok, így a rajzolás szinte csak mechanikus feladat.
1.
Talán ebben a rajzban sikerült a legkövetkezetesebben megvalósítanom azt a kompozíciós célomat, melyet viszonylag gyakran tűzök ki magam elé.
A látszólagos szimmetria és a legteljesebb aszimmetria egybeépítése volt a célom.
A kép jobb és bal oldalán igyekeztem mindent szembeállítani egymással.
organikus – mesterséges tárgy
csonkolt tárgy, egészben – teljes tárgy, melynek egy részét a kép vége vágja le
fehér (kisebb) háttér, melybe belóg a fekete – sötét, (nagyobb) homogén háttér
csomagolt tárgy – csomagolatlan
vízszintesen szimmetrikus – függőlegesen szimmetrikus tárgy
elvágott – teljesen a képben lévő árnyék
2.
A képen látható turbános fejet két részben rajzoltam meg. Körülbelül a kétharmadát hagyományosan, a másik harmadot jobboldalt, árnyékként. Így a modell bal fele a kép jobboldalára, míg a jobb fele balra került. A két rész közötti különbséget még azzal kívántam fokozni, hogy az „illeszkedésük” egyszer fokozatos, míg az árnyéknál keményen elvágott. Ugyanakkor minden irányban nyitottnak hagytam a teret, minden irányban folytathatóak a figurák.
A kép jobb felső sarkába belógó keret-részlet tulajdonképpen egy „hommage à Charles Sheeler”, akinek a fotóit ebben az időben nagy élvezettel nézegettem. Az alábbi portréjából másoltam ki a keretet.
3.
Úgy emlékszem, eredetileg csak egy olyan képet terveztem, hogy egy asztalon egy szál virág
(vagy bot) hever
.
Itt azt találtam érdekesnek, hogy a kétféle vonal, a száraz, geometrikus és a szabálytalan, organikus hogy viszonyul egymáshoz.
De aztán túl szegényesnek éreztem az ötletemet, s gondolatban tovább bonyolítottam.
Egy olyan szimmetrikus-aszimmetrikus rendszert találtam ki, hogy a növényt három bögre által teljesen szimmetrikusan tagolt térbe helyezem, ahol A és B rész tükörképe egymásnak.
Ebből a virtuális rendszerből kivettem a B részben lévő bögrét és az árnyékát. Oda az asztal lapján kívüli terület került. (Az asztal oldalsó éle a középső bögre árnyékával kilencven fokot zár be.) Így kaptam meg a kívánt teret. (A megmaradt két bögre mérete szándékosan csak hasonló, ezzel is csak érintve a szimmetriát.)
Végül ebben a térben helyeztem el a növényt, úgy osztva fel a szárát két részre, hogy egymástól különböző szerkezetűek legyenek. Baloldalt majdnem csak egy vastag vonal, míg jobboldalt a több szálból álló köteg legyen. A „levágott” részbe került a harmadik rendszer, a virágok, melyek a többi résszel szemben ellentétben áll, mert míg odáig fehér alapon rajzoltam feketével, ezen a területen a fekete háttéren jelennek meg „negatívban” a virágok. Külön élvezetet (viccet?) találtam abban, hogy a virágok fejét ott vágom le a képről, ahol egy hagyományos képzőművésznek a „téma” kezdődne.
4.
A semmi mint tér izgatott, amikor ezt a rajzomat kitaláltam. Arra gondoltam, hogy minden csak kis részletként lógjon be a rajzba. És a majdnem teljesen üres papír „értelmessé”, fehér fallá váljon.
5.
Itt arra vigyáztam, hogy a cseresznyék a kép háromnegyed részét foglalják el, de úgy, hogyha egy függőleges-vízszintes vonalhálót képzelünk a kép fölé, akkor egyetlen cseresznye se essen olyan vonalra, amelyen már van egy másik szem. Kivétel a jobb felső pár!
6.
Ennél a rajznál is az ellentétekből építkeztem. A háttérben lévő két fekete folt, tömegében hasonló. A jobboldali fent körülbelül annyival keskenyebb a baloldalinál, amennyivel lent szélesebb.
A kép, leegyszerűsítve a fekete-fehér, az éles-lágy ellentétre épül.
Nem csak a bal-jobb oldal, hanem a ruha és a haj között is fennáll ez a különbség.
A figura, azon kívül, hogy magában hordozza ezeket az ellentéteket, össze is köti őket. A bal kar és váll harmonikusan beleolvad a fehér háttérbe, a jobb hasonlóan a feketébe.
Nyilvánvalóan a szimmetria megközelítése és annak felrúgása itt is szándékomban állt.
7.
Gyakori vágyam, hogy felrúgjam a hagyományos kompozíciós kánonokat, s megnézzem, igaz-e az az állítás, hogy a szabályoktól való eltérés merénylet a kép stabilitása ellen. Itt nem csak arra gondolok, hogy mindent balra komponáltam, de a hagyományokkal ellentétben levágtam a figura baloldalát és a fejet is ott vágtam el, ahol a klasszikus elmélet tiltja.
Ezen a próbálkozáson kívül az érdekelt, hogy a különböző faktúrák egymásmellettisége milyen hatást eredményez. Igyekeztem szignifikánsan másképp használni a ceruzát a szoknyánál, a testnél, a melltartónál, a hajnál, illetve az árnyéknál.
Ugyanakkor az volt a szándékom, hogy alul egy tónusból, összeolvadva induljon a test, és az árnyék, és alulról felfelé, fokozatosan váljanak szét.
8.
Ennél a rajznál is az ellentétek foglalkoztattak.
Egyrészt a függőleges – vízszintes elrendezés és a gömbölyű formák kontrasztja, másrészt a fekete – fehér és a tónusos formák ellentéte. E triviálisnak is tekinthető kompozíciós eljáráson kívül más feladatot is adtam magamnak.
A két szélen lévő fehérek egyszerre felelnek meg egymásnak, ám ellentétesek is
De legalább ennyire izgatott a rész-egész három különböző megjelenése.
A cseresznye egész, a tojás is, de két félben van és a kis korsó csak fele részben lóg be a képbe.
